Kivonulás - építészet és térhasználat
A történelem során a városi élet fejlődésével sokszor megfogalmazódott az átlagnál egy kissé introvertáltabb vagy a többieknél egy lépéssel előrébb járó, tanult emberekben a kivonulás gondolata. Akik felismerték az adott társadalom problémáit és nem tudtak változtatni rajta, de vele együtt élni sem. Ez egyfajta társadalomkritika az adott korról és sokan kerestek rá megoldást. Számos problémát, veszélyt (egészségügyi, szociális, kulturális stb.) látnak az adott rendszerben, amiken azonban nem tudnak változtatni. Nyilván maguk a problémák is változnak. Más volt a problémája 1890-ben Tolsztojnak, mikor vallási és békepárti elvektől hajtva, az arisztokrata életmódból kiábrándulva poljanai birtokára költözött, hogy ott egyszerű életet éljen és megint más egy XXI. századi felső vagy középvezetőnek, aki a napi 12-16 óra, sokszor lélektelen munkától szabadulna a természethez közelibb, emberibb és lassúbb ! életbe. Így hát elhatározzák, hogy kilépnek a rendszerből és újrakezdik. Új példát mutatnak. Ennek ma is nagy reneszánsza van. "Kiléptem a mókuskerékből". Sikertörténetek, melyek általában addig láthatóak-követhetőek, míg az új élet elkezdődik és az elnyerése volt maga a küzdelem. Kicsit hasonlóan, mint a filmekben és a mesékben, amikor a királylány kezének elnyerése volt maga a hősi út és azután már csak boldogan éltek míg nem nem haltak.
Az igazi nehézségek azonban ezután jönnek...
Az ember társas és szociális lény, nagyrészt ez teszi olyan életképessé. Amikor a kivonulás magányosan történik, hamar kiderül, hogy a többi ember segítsége nélkül és a meglévő szociális háló nélkül mennyire gyengék vagyunk egymagunkban, eggyel jobb a helyzet párban. Egy nehéz élethelyzet, esetleg betegség és borul a mini-rendszer. Erről sajnos van is személyes tapasztalatom. Fel se mérjük, hogy aki nem vidéki életre született, annak milyen megterhelő a napi fizikai munka és az egészsége hamar tönkremehet. Kellő védőháló és segítség nélkül itt véget is érhet a történet! Ráadásul jellemzően értelmiségi, városi életet élő emberekről beszélünk, akik akár munkájukhoz kapcsolódóan vagy csak úgy éjjelig olvasnak, dolgoznak és nincsenek fizikai munkához szokva.
Sokan ezt felismerve közösen vonulnak ki és egy új, mini- társadalmat építenek ki a nagyobbon belül. Sajnos azonban ezek sem sikertörténetek vagy csak néhány évig tűnnek annak. Mik lehetnek ennek az okai? Számos tanulmány is vizsgálja, pl. Farkas Judit: Leválni a köldökzsinórról : ökofalvak Magyarországon.
Az kivonulási kezdeményezések egy része meglévő házakba, lakóterületekbe lehelne új életet, de vannak "zöldmezős" építkezések is, melyek útkeresések és roppant tanulságosak sajnos a mai körülmények között már azonban igen károsak is egyben, mert tovább csökkentik az értékes érintetlen területek számát. Ezek tulajdonképpen hasonlóan a városok agglomerációjának terjeszkedéhez, egyszerű terjeszkedések és nem hoznak minőségi változást, vagy megoldást a problémára. Ma 2022-ben ugyanis mindennél fontosabb szemponttá vált a fenttarthatóság illetve az, hogy ne csak egyénben gondolkodjunk. Minél több köztulajdoban lévő érintetlen terület kerül magántulajdonba, annál rosszabb lesz az arány az egy főre jutó közös zöldfelületre nézve. Ebből következik tehát, hogy ezek az építkezések igazából rontanak az életminőségen a teljes társadalomra vetítve!!! Az ökoszisztémának az ember már régen nem része. Azóta, hogy a gyűjtögető-vadászó életmóddal felhagyott. Tényleg oda szeretnénk visszatérni? És hány ember számára jelentene ez valódi megoldást? Vagy inkább nézzünk előre?
Ma Farkas Judit tanulmánya szerint ma Magyarországon kb. 500 fő él ökofalvakban és nem ismerek felmérést de legalább ugyanennyien élnek egyénileg "kivonultan", pl jurtában, tanyákon.
Teljesen kiválni azonban nem lehetséges. A nagyobb halmaz törvényei alól nem lehet kivonni magunkat, kisebb halmaz létrehozásával. Ráadásul ez is számos veszélyt rejt, mivel sok visszaélés is történik. A kisebb csoportok csak akkor működnek, ha vezetőjük van, vagy egységesen alárendelik magukat az emberek egy közös elvnek, pl. vallásnak, ez azonban túlkapásokhoz, szélsőségekhez vezethet, ami által így még rosszabb helyzetbe kerül az egyén, mint eredetileg volt. Ez alól érdekes módon egy kivétel van, az eleve az Önkormányzatoktól induló kezdeményezések, ahol nyilvánvalóan az ország törvényeivel összehangolva a közösség számára egy jól működő szabályrendszer kerül kidolgozásra.
Nem tudom van-e azonban tanulmány arról, akik a tágabban értelmezett "szabadságban" felismerték, hogy ez még erősebb rabság (pl. Krisna-völgy és egyéni nomád vallás alapú kezdeményezések). Vagy felismerve a zsákutcát vissza akartak integrálódni a társadalomba, és ezt a közösség vagy engedte vagy nem? Illetve a társadalom visszafogadta-e őket vagy nem? És nekik sikerült-e kilépve új utakat találni?
Az ökofalvak esetében is fontos kérdés: az ember és a természet kapcsolata. "Az ökofalvak bizonyos elméleti összefüggést tételeznek fel a természeti környezetünkkel való kapcsolatunk megszakadása és a társadalmi-lelki problémáink között, beleértve ebbe a széteső közösségek problémáját is, céljuk ezért a természettel harmóniában élő, „igazi” közösség létrehozása" (Farkas 2017: 15).
Kérdés azonban, hogy meddig kell visszamennünk ahhoz, hogy ez a kapcsolat helyreálljon. Vissza kell-e költöznünk egy faluba? Egy tanyára? Egy jurtába? Egy barlangba? Valóban helyreállítjuk ezzel a természettel való kapcsolatot? A kérdés szerintem itt is az, hogy egyénben vagy közösségben gondolkodunk. A közösség számára nem megoldás, hogy az egyén megoldja a természet igényét a saját kerttel. Megfosztva esetleg a többi embert e természettől, ha egy hegységben járva nem erdőt, hanem magánházat talál. A városba is hozhatjuk a természetet teret hagyva neki és mindenki számára elérhetővé téve. A lábnyomunkat, az életterünket pedig összehúzva.
Voltak kivonulások melyeknek kulturális oka volt pl. az antropozófusok az 1930-as években létrehozták a svéd falut (Järna) amelynek legtöbb épületét Erik Asmussen dán építész tervezte. Az alkotás folyamatára, az oktatásra és a szellemi életre helyezték a hangsúlyt, ebben tért el az adott kor társadalomtól, melyből kivonultak. Olyan helyet kívántak létrehozni, ahol az antropozófia elveit valló emberek megtalálhatják életterüket és szabadon alkothatnak. Az antropozófiából nőtte ki magát a Waldorf pedagógia, mely tovább élt és létezik, a mai oktatási rendszerben is elérhető, de már nem ilyen szegregált formában, hanem beleágyazódva az éppen adott társadalmi közegbe. A svéd antropozófus falu épületei építészetileg rendkívül hatásosak és tanulságosak, az közösségük számára kitűnő volt és nagyon tehetséges építész tervezte őket, sajnos azonban ma kihasználatlanok. Az építésük nem állta ki az idő próbáját nem tudott továbbfejlődni, nem volt fenntartható és pusztulásuk ráadásul nem lesz nyomtalan, mint példásul egy vályog tanya épület szalma tetővel, mely pár év alatt nyomtalanul tűnik el, emberi beavatkozás nélkül. A fenntarthatóság szempontjai ugyanis nem csak a gazdaságos építés és az építőanyagok előállítási és szállítási energiájának valamint a károsanyag-kibocsátás csökkentése, de az épület tartóssága és utóélete is az! Azaz a teljes épület életciklusát nézzük. Akkoriban ez még nem volt szempont, bár az észak-európai országok jópár évtizeddel előttünk járnak a problémák felismerésében és kezelésében, abban az időben a fenttarthatóság még nem merült fel, inkább új szellemi közeg és a természettel közelebbi kapcsolat volt a település létrehozásának célja.
Építészeti szempontból az támasztható alá, ha a meglévő erőforrásokat használjuk fel jobban és alakítjuk úgy hogy sok embernek adhasson megoldást. Természetesen nem mindenki számára elfogadható vagy alkalmas ugyanaz az életforma. De ha léteznek választási lehetőségek, akkor talán többen választanák a fenntarthatóbb megoldást. Ráadásul az urbanizáció már nem megállítható és okkal létrejött folyamat, mely szintén az ember és emberi társadalom működése által jött létre, vagyis, hogy folyamatosan törekszünk a jobb életminőségre, biztonságra, munkahelyre, jobb anyagi körülményre, több orvosi ellátásra, jobb oktatásra. Azonban a kígyó a saját farkába harapott, mert a jó levegő és zöld felületet tönkretettük, a belvárosi életterek annyira felértékelődtek, hogy ezáltal össze is szűkültek (egyszerű példa: nem építhetünk egy családi házat tágas kerttel a belváros közepén) A távolságok megnőttek, egyre távolabb került az az élhető környezet a belvárostól. Az a környezet, ahol az egy főre jutó zöldfelület mennyisége elégséges. Ez alatt a legtöbben rögtön a saját kertre gondolnak, pedig megoldás a (zöld)területhasználat megosztása, pl parkok, közösségi kertek, játszóterek, akár a lakóterek megosztása egymással. Ezek a megoldások a benne résztvevőknek eggyel fejlettebb szociális készségekkel rendelkezniük, hiszen sokkal több emberhez és igényhez kell igazodni a használatuk során, mint pl egy saját kert használatakor. Ez azonban szerintem az emberi fejlődés útja.
Érdekes szempontja lehet az élettér megosztásnak a szociális biztonság. Talán emiatt is található a sikerprojektek között egy csak nők számára alapított önkormányzati co-housing közösség. (Ezzel nem állítom, hogy a kapcsolati erőszak áldozatai csak nők) Tanulmányokat nem találtam, de a kapcsolati erőszak, gyerekbántalmazás kisebb valószínűségű egy ilyen lakóközösségben. Ezáltal védi a gyermekeket és gyengébbeket.
Ami azonban egy hatalmas probléma és mellékvágány, az egyéni közlekedés megnövekedése. Oka a városok terjeszkedése és az agglomerációs életforma növekedése. A nagyobb távolságokról ugyanazt az ellátást, mint a belvárosban úgy kaphatjuk meg jelenleg, ha van autónk. Ez azonban tönkreteszi az értékes életteret. Itt is a megosztott használat és a közös közlekedési módok használata a megoldás. Ez irányban tesznek is lépéseket a nagyvárosok, ahol már korábban bekövetkezett a közlekedési "katasztrófa".
"Ma már a világ lakóinak a többsége városokban lakik, és a városi növekedés várhatóan tovább fog gyorsulni az előttünk álló évek folyamán. Az 1960-as évektől az autók vették át a közterületek fölötti uralmat, egyre jobban kiszorítva a gyalogosokat és rontva az életminőséget a városokban. ... A város és a benne élő ember közötti kapcsolat mélyreható vizsgálata elkerülhetetlen kérdéssé válik, ha élhető környezetet akarunk teremteni. Ma már szerencsére egyre inkább magától értetődőnek vesszük, hogy a város az embereknek épül." Jan Gehl
Vannak akik térségekre vetítve értelmezik a fenntarthatóságot. Egy várost, aminek a fogyasztása optimalizált, kiszolgál a környező falvak, tanyák rendszere. Ellátja élelemmel és életteret biztosít a nyugodtabb életre vágyóknak. Ebben a rendszerben mindenki megtalálhatja a helyét és a neki megfelelő életmódot és minimálisra csökkenthető a szállítás, közlekedés. Az autonóm kistérségről Ertsey Attila ír több helyen.
Az útkeresés fontos, de hiszem, hogy csak minőségi ugrással lehet megoldani a klasszikus példa alapján, mikor London élhetetlenné válását jósolták a sok lótrágya miatt. 1894 a "Nagy Lótrágyaválság". A válságra akkor a megoldást a motorok feltalálása és elterjedése hozta, azonban mára pont ez vált az egyik legfőbb problémaforrás.
A megoldást valószínűleg most is az "out of the box" vagyis kereten kívüli gondolkozás hozza meg, vagyis egy olyan elem megjelenése, amely az eddigi rendszernek nem volt része, vagy észre sem vehető szerepe volt, ha létezett.
Felhasznált és ajánlott források:
Farkas Judit: Leválni a köldökzsinórról : ökofalvak Magyarországon.
Babos Annamária, Lukács Zsófia Ilona: Kollektív ház hosszú távú működése
2014.05.15. epiteszforum.hu
Ian Gehl: Élhető városok, Terc Kiadó, 2014
Zubreczki Dávid, Magyar Építőművészek Szövetségének "Auditórium" podcastjai
Reischl Gábor: Mezőgazdasági építészet
SZENTI TIBOR: A TANYA (Hagyományos és átalakuló paraszti élet a Hódmezővásárhely-kopáncsi tanyavilágban)
Kovács Gábor: Frankensteintől a zöldekig - a gép és kritikusai, Liget Műhely Alapítvány, 2015
Comments
Post a Comment